Tényleg nem vagyok érdemes az emberek bizalmára. Pontosítok: a szüleimére. Olyan elcseszett vagyok. Egy genetikai korcs, ahogy a testvérem mondaná. Istenem, lélegzek.

Behunyom a szemem, a fejemben történetek, ki nem mondott szavak visszhangja és érzem a vérem lüktetését. Hova kábultam már megint?

Olyan zavaros minden. Csak néhyán kétségbe ejtő pont van. Például az önutálat vagy a fájdalom. Az ég még mindig kék, a fü még midnig zöld, a gravitáció még mindig mindent a földön tart. Tényleg csak én változtam meg ennyire? Ennyire elvesztettem volna az uralmam önmagam formálásában? Mi alapján cselekszem? Józan ész nincs, az érzések másodpercenként változnak, van hogy eltűnnek. Akkor mi? Mi miatt lépek tovább? Mi ösztönöz? A totális megsemmisülés? Az idő lökdös maga előtt?

A macskák széttéptek egy galambot. És vajon engem mikor fognak szétszakítani? És melyik kannibál fog felzabálni?

Említettem már, hogy igen nagy érdeklődéssel olvasom a sorozatgyilkosok életrajzait? Milyen beteges, amorf emberek ezek. És esküszöm, a legérdekesebb egyének. Azért persze a "kedvenc" -már ha itt beszélhetünk ilyesmiről- Jeffrey Dahmer. Homoszexuális, sorozatgyilkos, nekrofil, kannibál és a sátánizmus is izgatta. 1994. november 28-án az egyik börtöntársa halálra verte. Pedig Jeff megkeresztelkedett. A börtönben. Jeff, Jeff, Jeff... Én biztos eltársálogtam volna. Az interjúk szreint értelmes ember volt. Csak egy picit defektes.